Nem tudom ki hogy van vele, egyre inkább kezdem azt érezni, hogy a szerelem nem létezik. Olyan plátói dolog, amit elképzelünk magunkban, látunk az utcán, de leginkább a filmek és a dalok végeláthatatlan nyáltengere tukmálja ránk, hogy szerelem jó, a szerelemtől minden szebb, a szerelem mindent legyőz és hasonló szarok.
Eddigi életemből összesen 24 év telt el. Esküszöm az életemre én kerestem azt a szerelmet amit a filmekben látok, amit a dalszövegekben hallok, de nem találtam. Illetve...
Körülbelül 14 évvel ezelőtt eldöntöttem, hogy táncolni fogok. Régóta szemezgettem a dologgal és mivel a családban én voltam az elhanyagolt gyerek úgy döntöttek, engednek a nyavalygásnak és beíratnak táncolni. Oltári boldog voltam! Egészen addig, amíg full egyedül nem kellett bemennem másik 30 tökidegen gyerek közé. Remegtem mint a nyárfalevél, mivel kisebbségi komplexusom volt (és a mai napig van), szorongok a tömegben, az idegenek között és nem tudok kapcsolatot teremteni csak úgy, féltem hogy kinevetnek mert duci vagyok, féltem, hogy nem lesznek barátaim, féltem, hogy majd kitaszítanak. Mint később kiderült ezen félelmeim nem voltak alaptalanok. Erről később talán írok, de komolyan az ilyen korban elszenvedett sérelmeket egy életen át magával cipeli az ember. DE A LÉNYEG.
Ott volt egy fiú...jobban mondva A FIÚ. Velem egy idős volt, másik suliba jártunk és mondanom sem kell, minden lánynak ő tetszett, belé voltak szerelmesek, minden lány vele akart táncolni, a mosolya, a kék szemei rabul ejtették a korai serdülő lányok szívét. Ahogy az enyémet is. Tudom, hogy szerelem volt! A mai napig érzem, ahogy ezeket a sorokat írom még mindig belekönnyezek egy kicsit, mert ez tényleg az a szerelem volt amiről a filmek és a dalok szólnak. Az első szerelem. Akárhányszor megláttam, mindig hevesebben dobogott a szívem, remegtem mint a nyárfalevél és bármit megtettem volna, hogy felfigyeljen rám. Persze, a szörnyű valóság az, hogy le sem szart. Nálam sokkal szebb lányok is jártak oda, inkább velük foglalkozott, meg a kis barátaival játszott. Ráadásul a csoportban ő volt a legjobb táncos, és meg jóindulattal is elég szar voltam, így lehetetlen volt, hogy párba állítsanak minket. De aztán történhetett valamilyen csoda, mert felfigyelt rám. Nem voltam a hangosan vihogó lány, nem voltam a társaság közepe, a barátaim és a ruháim sem voltak menők, de mikor párcsere volt és hozzá kerültem mindig beszélgettünk egy kicsit, aztán egyre többet.
Az első csalódás akkor ért, amikor egyhetes tánctáborban voltunk a csapattal, tíz ágyas szobák voltak, elkerülhetetlen volt, hogy ne kerüljek össze olyanokkal akikkel utálok. Utolsó este a csoportvezetőink "bulit" szerveztek, szólt a Nox, mi pedig tomboltunk rá este nyolckor, a szülők legnagyobb megelégedésére. Táncoltam a szerelmemmel, a fellegekben éreztem magamat. Az egyik lány odajött hozzám és megkérdezte, hogy mi most járunk-e? Vigyorogva azt válaszoltam neki, hogy nem tudom, kérdezze meg tőle. Ő pedig odament és nem szarozott, megkérdezte!! Erre jött vissza a válasz: "Azt mondta nem jártok, mert ő Diába szerelmes". Senkinek nem kívánom azt a fájdalmat. Hirtelen egy drámai filmben éreztem magamat, amit éreztem úgy kell befejeznem, hogy stílusosan elszaladok, be a szobába (szerettem drámázni, a mai napig imádok). Csakhogy a tüntetők, jobban mondva a "NOX gyűlölők" bent szintén buliztak, a deviáns fiúkákkal együtt. Az egyikük épp valami halálütést mutatott be, és amit benyomtam az ajtót teljes erővel belevágott, minek következtében úgy orrba baszott, hogy levegőt sem kaptam. Komolyan. A pszichikai és most már fizikai fájdalom súlya alatt 11 éves apró elhízott testem teljesen összeroskadt, minek következében elbőgtem magamat. A bent lévők lefagytak, nyilván be voltak szarva, hogy majd beköpöm őket a tanárnak, de nem így történt, csak lefeküdtem az ágyra és sírtam, ők meg megpróbáltak vigasztalni. Abban a pillanatban nem tudtam eldönteni, hogy a szívem, vagy az orrom fáj jobban. Később kiderült, hogy sorba állította a lányokat, kibe-mennyire szerelmes alapon. Második voltam...Dia után és engem követett még kb 9 lány.
Ahogy teltek az évek és a sebek kisebbek lettek, továbbra is kontaktban maradtunk a nagy Ő-vel. Sőt, elkezdtünk smsezni, titokban, naponta 10-20 smst is váltottunk és megint megcsillant a remény. Moziba jártunk együtt, és még azt is el tudtam érni, hogy egy-egy "félelmetes" jelenetnél megfogja a kezemet. Igaz, soha nem féltem és a filmeket amiket megnéztünk én már korábban mind láttam, de nem számított. Mert olyankor kettesben voltunk, együtt, távol a többiektől. Aztán egyszer a mozi előtt állva kaptam egy hívást, hogy nem tud jönni, mert nem indult a busza. Röhögést hallottam a háttérben. Valószínűleg beérvén a városba találkozott egy-két baráttal akik jobb partynak tűntek nálam meg a mozinál és dobott. A mai napig nem vagyok biztos benne, hogy nem láttak engem és úgy röhögtek rajtam. Utána többet nem mentünk moziba. Már nem emlékszem rá, hogy pontosan hogy is szakadt meg közöttünk a dolog. Később egy középiskolába kerültünk és mikor elment mellettem a folyosón mindig összerándult a gyomrom, egészen 18 éves koromig. Pedig közben voltak más pasik az életemben, de ő mindig ott maradt a szívemnek egy rejtett zugában és valószínűleg ott van most is. Mert néha megnézem a facebook oldalát, irigykedem a lányokra akikkel együtt járt, meghallgatom róla a híreket egy-egy közös ismerősön keresztül. Tavaly összefutottunk és ahogy egymás mellé kerültünk ugyanazon a becenéven szólított meg, ahogyan korábban évekig hívott, a születési dátuma a kedvenc számom....stb stb. Már nem az életem része, de még mindig itt van velem.
Szaros 11 évesen ért utol a szerelem és azóta nem talált meg ismét. A srácról annyit, hogy nem tanul, nem dolgozik, inkább csak vetyeng, mindenki hanyagnak, csapodárnak és nemtörődőmnek írja le. A mai napig táncol, és ha hosszabb útra mennek, az anyukája pakolja be neki a bőröndjét, 24 éves múlt.
Szóval bár voltam szerelmes, nem volt jó érzés. Ahogy pedig telik az idő, egyre csak azt érzem, hogy kevesebb esélyem van megtalálni. Látom, hogy a barátaimat eljegyzik, egy részének gyereke van már és valahol irigylem őket, valahol pedig szánom. Sokkal többre vagyunk hivatottak, minthogy az életünk a szerelem körül forogjon. Fejlődni, tanulni, olvasni, vitázni...élni...és nem a szerelemnek, hanem első sorban magunkat.
Összegezve, a szerelem kapcsolatban félelemmel teli vegyes undorszerű érzéseim vannak és valahol irigy is vagyok, mint minden ember, akire nem talált rá ez az érzés...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése