Hízásom-fogyásom-hízásom története

Valljuk be, valahol mindenki szeretne olyan testet mint Ariana Grandenak van, meg Palvin Barbinak meg a hozzá hasonló gebe szarrá sztárolt lányoknak. Ezer felől halljuk, hogy milyen szuper nők, meg jó a seggük, szép a hajuk és minden pasi velük szeretné tovább örökíteni a génállományát. A másik oldalról meg azt halljuk, hogy ők nem valóságosak, Hollywood készítette nekünk, hogy legyen kit utánozni, legyen kire irigynek lenni. Igaz ami igaz, ők valóban árucikkek. Eladják őket, még hozzá kilóra. Az egyikkel kencéket árusítanak, a másikkal meg zenét. Mindkettőjükbe piszok sok pénz van és csak az nem ismeri őket aki egy kő alatt él. De titkon minden lány vágyik a figyelemre, a csillogásra, arra, hogy megbámulják az utcán, hogy írogassanak neki a facebookon a jó pasik, meg sok like legyen a képük alatt. 

Na hát az ehhez hasonló lányokra szerettem volna hasonlítani amióta csak az eszemet tudom. Igaz, amikor én abban a korban voltam nekem más volt az etalon, de mindig is voltak "példaképek". Hát én meg finoman szóval se voltam se szép, se vékony. Sőt, pattanásos, kövér tinédzser voltam, önértékelési problémával. Tanulásra voltam kényszeríve és csak akkor volt szünetem, ha ettem...emiatt pedig állandóan zabáltam. Képes voltam együltő helyemben megenni 6-7 szelet kenyeret betolni, csak azért, hogy ne kelljen tanulnom. Mindenki el tudja képzelni, hogy néztem ki. De azért sírt a szám, hogy nem tetszek a fiúknak és senki nem akar velem csőrözni. Bezzeg a barátnőim szépek és karcsúak, milyen kibaszás, hogy csak én nem zabálhatok, mert a levegőtől is hízok.

A mai napig imádok enni...imádom az ízeket, a finom nagy adag ételeket, a gyorskaját meg a gyrost.

De nagyjából egy éve, amikor ráálltam a mérlegre és 62 kg mutatott, azt hittem elbőgöm magamat. Szörnyen szar volt. Kövér voltam, tokás...disznó, de legalább az egyetemen már nem csúfoltak, le se szartak. Sokszor volt olyan, hogy a buliba egyedül nekem nem jutott pasi, undorodtam attól, ahogy kinézek és a srácok is undorodtak tőlem. Hát ez van.

Valami azonban mégis megváltozott, mert elkezdtem kevesebbet enni. Próbálkoztam hülye fogyókúrákkal, mindet feladtam. Aztán anyukám vett nekem Turbó Diétát, ami annyira piszok drága volt, hogy nem mertem csalni alatta...és láss csodát...leolvadt rólam 8 kiló...igaz, miután abba hagytam 3 kiló vissza is szaladt de leszartam, boldog voltam! Ez pedig erőt adott ahhoz, hogy folytassam. Kevesebbet zabáltam, letettem a kóláról. Aminek a következtében augusztus első hetére 51 kiló lettem. Komolyan mondom basszus jól éreztem magamat a bőrömben! Megváltozott a viselkedésem, a kisugrázásom is egészen más lett, amit a hímneműek is észrevettek (A nyár alatt el is fogyasztottam belőlük öt darabot, de erről majd később). Aztán egyszercsak boldog voltam, és meguntam a fogyókúrát. Úgy éreztem istennő vagyok bassza meg, többet nem is fogok meghízni. Aha. Jó nagy fasz voltam.

Megismerkedtem a korábban már említett taknyos-horkolós gyerekkel, sok lapát után úgy éreztem, kell nekem ez a gyerek. Hát, meg is szereztem és onnantól kezdve szartam rá az egész diétára. Minden este összezabáltunk minden szart, rendeltük a kaját, vagy gyorsétteremből hoztuk. De nem ám egy adagot, hanem olyat amit kuponra lehet kapni...mellé egy hétvége alatt 6-7 liter kólával öblögettünk. Tegnap ráálltam a mérlegre. 57 kilót mutatott és megint bőgtem. Három hónap alatt csaknem 6 kilót híztam. Boldog voltam, de már nem vagyok az....kövér vagyok. Megint. 

Oltári sokat éheztem a nyáron azért, hogy fel tudjak venni egy szaros crop topot, hogy én is olyan szép legyek, mint a barátaim, meg a szaros Ariana Grande és akkor jön a taknyos aztán tönkrebassza nekem! 

A helyzet az, hogy senki nem kényszerítette le a torkomon a kólát, meg az XXL-es sültkrumplit. Én toltam magamba. Elbasztam. Megint. :D 

....aki elolvassa!

Vannak kisiskolás testvéreim. Mind a ketten egyházi iskolába járnak, szóval minden vasárnap vacogás a templomba, kétszázas a zsebbe, amit a mise alatt szépen oda kell adni az "Úrnak". Utólag persze mindig puffognak, hogy ők becsületesen dobálják a pénzt, de fűtés még mindig nincs, pedig elvileg a padon alatt van radiátor. Jelenleg nem tudják még, hogy hiszik-e vagy sem az Istent, de rám szólnak ha épp úgy káromkodok, hogy Úr nevét is a számra veszem. Szóval teher is, meg nem is. Na már most a tanárok ennek fényében nevelik őket az iskolában. Ez is oké. Csakhogy, ez nem ám szimpla általános iskola, gimnázium is. Oda pedig nagy szamár kölykök is járnak már, akikben túltengnek a hormonok és nem bírnak viselkedni. Valahogy így kerülhetett hát az iskola falára a következő bölcsesség:

"FASZ AKI ELOLVASSA!"

Hát mondanom sem kell a gyerekek iszonyatosan komolyan veszik a falfirkát. De tényleg. Történt hát, hogy az osztály sétált át az ebédlőbe, a csoport megállt és majdhogynem egy emberként fordultak a falfirka felé. Bölcs 10 éves testvéreim is így tettek, hangosan kezdték el olvasni, majd amelyik gyorsabb volt és felfogta mi van odaírva, betapasztotta a másik száját, hogy ne tudja befejezni a falra hányt bölcsességet. A kis barátnőjük száját azonban már senki nem tudta befogni, így ő hangosan, bátran felolvasta. Abban a pillanatban kitört a röhögés...mindenki piszkálni kezdte, kántálni kezdték, hogy mekkora egy fasz, és így-úgy-amúgy. Szegény kislány meg megsemmisülten állt, majd stílusosan elbőgte magát....a gyerekek gonoszak. 

Gondolataim a szerelemről...

Nem tudom ki hogy van vele, egyre inkább kezdem azt érezni, hogy a szerelem nem létezik. Olyan plátói dolog, amit elképzelünk magunkban, látunk az utcán, de leginkább a filmek és a dalok végeláthatatlan nyáltengere tukmálja ránk, hogy szerelem jó, a szerelemtől minden szebb, a szerelem mindent legyőz és hasonló szarok.

Eddigi életemből összesen 24 év telt el. Esküszöm az életemre én kerestem azt a szerelmet amit a filmekben látok, amit a dalszövegekben hallok, de nem találtam. Illetve...

Körülbelül 14 évvel ezelőtt eldöntöttem, hogy táncolni fogok. Régóta szemezgettem a dologgal és mivel a családban én voltam az elhanyagolt gyerek úgy döntöttek, engednek a nyavalygásnak és beíratnak táncolni. Oltári boldog voltam! Egészen addig, amíg full egyedül nem kellett bemennem másik 30 tökidegen gyerek közé. Remegtem mint a nyárfalevél, mivel kisebbségi komplexusom volt (és a mai napig van), szorongok a tömegben, az idegenek között és nem tudok kapcsolatot teremteni csak úgy, féltem hogy kinevetnek mert duci vagyok, féltem, hogy nem lesznek barátaim, féltem, hogy majd kitaszítanak. Mint később kiderült ezen félelmeim nem voltak alaptalanok. Erről később talán írok, de komolyan az ilyen korban elszenvedett sérelmeket egy életen át magával cipeli az ember. DE A LÉNYEG.

Ott volt egy fiú...jobban mondva A FIÚ. Velem egy idős volt, másik suliba jártunk és mondanom sem kell, minden lánynak ő tetszett, belé voltak szerelmesek, minden lány vele akart táncolni, a mosolya, a kék szemei rabul ejtették a korai serdülő lányok szívét. Ahogy az enyémet is. Tudom, hogy szerelem volt! A mai napig érzem, ahogy ezeket a sorokat írom még mindig belekönnyezek egy kicsit, mert ez tényleg az a szerelem volt amiről a filmek és a dalok szólnak. Az első szerelem. Akárhányszor megláttam, mindig hevesebben dobogott a szívem, remegtem mint a nyárfalevél és bármit megtettem volna, hogy felfigyeljen rám. Persze, a szörnyű valóság az, hogy le sem szart. Nálam sokkal szebb lányok is jártak oda, inkább velük foglalkozott, meg a kis barátaival játszott. Ráadásul a csoportban ő volt a legjobb táncos, és meg jóindulattal is elég szar voltam, így lehetetlen volt, hogy párba állítsanak minket. De aztán történhetett valamilyen csoda, mert felfigyelt rám. Nem voltam a hangosan vihogó lány, nem voltam a társaság közepe, a barátaim és a ruháim sem voltak menők, de mikor párcsere volt és hozzá kerültem mindig beszélgettünk egy kicsit, aztán egyre többet.

Az első csalódás akkor ért, amikor egyhetes tánctáborban voltunk a csapattal, tíz ágyas szobák voltak, elkerülhetetlen volt, hogy ne kerüljek össze olyanokkal akikkel utálok. Utolsó este a csoportvezetőink "bulit" szerveztek, szólt a Nox, mi pedig tomboltunk rá este nyolckor, a szülők legnagyobb megelégedésére. Táncoltam a szerelmemmel, a fellegekben éreztem magamat. Az egyik lány odajött hozzám és megkérdezte, hogy mi most járunk-e? Vigyorogva azt válaszoltam neki, hogy nem tudom, kérdezze meg tőle. Ő pedig odament és nem szarozott, megkérdezte!! Erre jött vissza a válasz: "Azt mondta nem jártok, mert ő Diába szerelmes". Senkinek nem kívánom azt a fájdalmat. Hirtelen egy drámai filmben éreztem magamat, amit éreztem úgy kell befejeznem, hogy stílusosan elszaladok, be a szobába (szerettem drámázni, a mai napig imádok). Csakhogy a tüntetők, jobban mondva a "NOX gyűlölők" bent szintén buliztak, a deviáns fiúkákkal együtt. Az egyikük épp valami halálütést mutatott be, és amit benyomtam az ajtót teljes erővel belevágott, minek következtében úgy orrba baszott, hogy levegőt sem kaptam. Komolyan. A pszichikai és most már fizikai fájdalom súlya alatt 11 éves apró elhízott testem teljesen összeroskadt, minek következében elbőgtem magamat. A bent lévők lefagytak, nyilván be voltak szarva, hogy majd beköpöm őket a tanárnak, de nem így történt, csak lefeküdtem az ágyra és sírtam, ők meg megpróbáltak vigasztalni. Abban a pillanatban nem tudtam eldönteni, hogy a szívem, vagy az orrom fáj jobban. Később kiderült, hogy sorba állította a lányokat, kibe-mennyire szerelmes alapon. Második voltam...Dia után és engem követett még kb 9 lány.

Ahogy teltek az évek és a sebek kisebbek lettek, továbbra is kontaktban maradtunk a nagy Ő-vel. Sőt, elkezdtünk smsezni, titokban, naponta 10-20 smst is váltottunk és megint megcsillant a remény. Moziba jártunk együtt, és még azt is el tudtam érni, hogy egy-egy "félelmetes" jelenetnél megfogja a kezemet. Igaz, soha nem féltem és a filmeket amiket megnéztünk én már korábban mind láttam, de nem számított. Mert olyankor kettesben voltunk, együtt, távol a többiektől. Aztán egyszer a mozi előtt állva kaptam egy hívást, hogy nem tud jönni, mert nem indult a busza. Röhögést hallottam a háttérben. Valószínűleg beérvén a városba találkozott egy-két baráttal akik jobb partynak tűntek nálam meg a mozinál és dobott. A mai napig nem vagyok biztos benne, hogy nem láttak engem és úgy röhögtek rajtam. Utána többet nem mentünk moziba.  Már nem emlékszem rá, hogy pontosan hogy is szakadt meg közöttünk a dolog. Később egy középiskolába kerültünk és mikor elment mellettem a folyosón mindig összerándult a gyomrom, egészen 18 éves koromig. Pedig közben voltak más pasik az életemben, de ő mindig ott maradt a szívemnek egy rejtett zugában és valószínűleg ott van most is. Mert néha megnézem a facebook oldalát, irigykedem a lányokra akikkel együtt járt, meghallgatom róla a híreket egy-egy közös ismerősön keresztül. Tavaly összefutottunk és ahogy egymás mellé kerültünk ugyanazon a becenéven szólított meg, ahogyan korábban évekig hívott, a születési dátuma a kedvenc számom....stb stb. Már nem az életem része, de még mindig itt van velem. 

Szaros 11 évesen ért utol a szerelem és azóta nem talált meg ismét. A srácról annyit, hogy nem tanul, nem dolgozik, inkább csak vetyeng, mindenki hanyagnak, csapodárnak és nemtörődőmnek írja le. A mai napig táncol, és ha hosszabb útra mennek, az anyukája pakolja be neki a bőröndjét, 24 éves múlt. 

Szóval bár voltam szerelmes, nem volt jó érzés. Ahogy pedig telik az idő, egyre csak azt érzem, hogy kevesebb esélyem van megtalálni. Látom, hogy a barátaimat eljegyzik, egy részének gyereke van már és valahol irigylem őket, valahol pedig szánom. Sokkal többre vagyunk hivatottak, minthogy az életünk a szerelem körül forogjon. Fejlődni, tanulni, olvasni, vitázni...élni...és nem a szerelemnek, hanem első sorban magunkat. 

Összegezve, a szerelem kapcsolatban félelemmel teli vegyes undorszerű érzéseim vannak és valahol irigy is vagyok, mint minden ember, akire nem talált rá ez az érzés...

Miért?

Az első és talán a legfontosabb kérdés az, hogy miért hoztam létre ezt a blogot, mindenképpen szeretném ezt leírni, ha esetleg a későbbiek folytán majd elfelejtem. Nos, az egész tegnap éjszaka, pontban 2:13 perckor kezdődött. A jövendőbeli exem a taknyától fulladozva horkolt a fülembe és bármikor megmoccantam  automatikusan moccant ő is. Na hát ez lehetne egy iszonyatosan langyos love story is...de nem az. Kellemetlen érzések kavarogtak bennem, szerettem volna bármi mást csinálni, csak nem ott feküdni. Egyre lentebb kerültem az ágyról, mert ha egy picit is elhúzódtam tőle, akkor jött utánam. Baromi kellemetlen dolog, ugyanis az ágy véges dolog, a széle pedig megmásíthatatlanul közeledett. Kár nyafognom, mert magamnak csináltam, úgyhogy egy szavam sem lehet, mégis, abban az adott pillanatban legszívesebb felordítottam volna. Korábban is éreztem már így, tudtam, hogy rosszat jelent. A vég kezdetét. De erről később.
Szóval a blogra azért van leginkább szükségem, mert így tudom a legjobban kifejezni magam és vannak dolgok, amiket nem szeretnék elfelejteni, de a memóriám a kor előrehaladtával egyre rosszabb lesz, úgyhogy muszáj lesz leírnom.
Ráadásul, az életem egy tragikomédia, miért ne tegyem közröhej tárgyává?